Most azt játsszuk, hogy mindketten munkanélküliek vagyunk.
Na jó, Balázs csak félig. Ő már dolgozik fordítóként, csak kevés a munka. Én már elvállalok bármit. Így voltam egy napig konyhás a netpincer.hu vietnámi üzemében. Csótányok között mosogattam mosogatószer nélkül nálam nagyobb lábosokat. No problem, amíg meg nem láttam az ételben hemzsegő csótányokat. Nem túlzok: hemzsegtek. A futár visszahozta a büdös húst (még kiszállítás előtt), egy másik szólt, hogy a túrós csusza savanyú. Húslevesből készül minden étel, büdös húsokból készül minden főétel... Koszos vietnámiak üvöltöznek egymással és a munkavállalókkal, s kiutáltak a munkatársak, mert nem voltam képben, hogy vévé denisz kit dugott az elmúlt éjszaka a paplan alatt. Kétszer hánytam, egy falatot sem ettem. Éjszaka vakaróztam és folyton felriadtam, mert csótányokról álmodtam. Többet nem mentem. Elolvastam, mennyi betegséget terjesztenek azok a dögök, hát sajnálom, hogy vannak emberek, kik elbírják. Nem bejelentett állás, 12 óra munka, heti 5 nap, 120.000-ért. Amit könyörögve kaphatsz kézhez. Ez már a múlt.
A vajda papír gyárának háeres mancikája kiosztott, hogy miért nem a szakmámba akarok dolgozni, s minek akarok én hosszútávon nekik dolgozni csomagolóként. Innen üzenem, hogy azért, hogy lakbért fizethessek és étel kerülhessen az asztalunkra. Tahó.
Balázs legalább okos, legalább doktor, és legalább van tapasztalata. És főként legalább különbenis az én pasim. És szeret. Úgyhogy mindig lesz nasi a nasis szekrényben, s mindig meghallgat, ha kibőgöm magam, mert szerencsétlen félnótásnak érzem magam közép-kelet európa innenső felén.