Hogy is van ez a dolog az újévi lendülettel? Mert én nem érzem. Sőt. Ahogyan átfordultunk 2015-be, lejártak a férfiember szabadnapjai, s újra egyedül maradtam a lakásban, egyre inkább befele fordulok. A játék a szokásos: álláskeresés.

Közben még cipelem a karácsonytól kapott pofonokat, s tudja a lófasz, de valahogy nem bírok elmenni a dolgok mellett. Tényleg ezt érdemlem a családtól? Hogy szarházinak tartsanak? A legnagyobb jóindulatot én mutatom feléjük mind közül, s hálaképp folyton összetörnek apró darabokra. Nyilván nem lesz ez soha jobb, hiszen ahol attól leszel ember, ha van autód, pénzed, s nem albérletben élsz, ott én már sose leszek boldog. Az a mentalitás, hogy dolgozz míg fiatal vagy, gyűjts, vegyél tárgyi dolgokat, halmozz vagyont és ha már rokkant vagy a fizikai fáradtságtól, s mentálisan is meg vagy zuhanva, akkor költsd el a pénzed: orvosra. Ha orvoshoz nem is mész, akkor se nyúlj a pénzhez, hiszen egzisztenciálisan kevesebbé válsz majd. Nos, tényleg problémás a helyzetem. Semmim sincs kétszáz könyvön kívül, s egy okos telefon lapul a zsebemben. Tán ennyi az, amivel szolgálhatok, s ettől a világ valóban nem lesz jó hely.

Viszont a szívemben nincs rosszindulat és gyűlölet. Mai napig tágra meredt szemekkel csodálkozom azon, hogy a körülöttem élők csak a rosszindulatot olvassák ki a szavaimból. Néhány hajmeresztő példa: le fogok vizsgázni román nyelvből, vélhetően középfokon. Hozzászólás: ideje volt ennyi meg annyi év után. Igaz. Ideje. Romániában nőttem fel, totál magyarlakta környezetben, magyar iskolába jártam, magyarul tanultam az egyetemen, román tanáraim alkoholisták voltak, akikkel a Ion és az Enigma Otiliei helyett lekvárt főztünk és arra kaptuk a jegyet. S mivel az én anyám nem sütött a lekvárból süteményt, amit a tanárnő osztályozhatott volna, én nem kaptam soha jó jegyeket. Átbukdácsoltam az érettségin, hogy majd Kolozsváron felszedjem magamra a konyhanyelvet. Nem hibáztatom a fent említettek miatt a tanárokat, s a szüleimet, mert Ditróba neveltek, sokkal inkább én vagyok a hibás, mert tizenévesen nem ismertem fel, hogy mennyire fontos lenne elsajátítani a román nyelvet. Az egyetemen is fontosabb volt minden egyéb a valós tanulás helyett, ezért most, 25 évesen fogok neki és megtanulok rendesen románul. Nyilván a jóindulatú gondolatoknak nem adnak hangot az emberek, nem kommentálják oda, hogy fasza csaj vagy Erika, kiköltöztél Pestre, s lerakod a kicsi segged, s megtanulod. Csak azt, hogy Na ideje volt... 

Az, hogy ilyen pesszimistán látom a sorsomat azon túl, hogy itt már népbetegség, az én súlyos privát nyomorúságom is. Az még messze van, hogy újra a könnyebbik útra gondoljak, s kilódítsam magam a világból, de nem tudom, mennyi ideig lehet ennyi lelki szeméttel élni együtt, ami lassan, alattomosan emészt fel. Elvesztettem a magamba vetett hitem, s míg az is nehézséget okoz, hogy bizakodóan tekintsek előre, bizonyára nem is lesz biztató a jövőm. Marad ez a jó dolgú életmód, amikor csak háztartásbeli vagyok, írom a rohadt kritikáimat, s falom a könyveket, hogy elbújjak a világ elől. S bizonyos időközönként valaki a szememre vesse a nyilvánvalót. 

Maradt volna ott, ahol volt ez a retkes 2015 is!

Az Iseo-tó partján lőttem 2013-ban. Bús-e? Bús.