- kérdezik az ismerősök, s én nem tudom a választ.

Négymillió érzést váltott ki belőlem a búzás könyv kiadása is, s a megjelenés utáni visszhangokkal sem volt könnyű megbarátkozni. A család kakukktojásaként megbolygattam az életüket elég erősen, ezért most utálnak otthon, amennyire csak tehetik. Anyám szerint szégyellnem kellene magamat amiatt a könyv miatt, mert senkinek semmi köze hozzá, hogyan veszítettem el a szüzességem a Balatonon. Igaz a történet címe az volt, hogy "Hogyan veszítettem el Balatonszüzességemet?", azaz hogy is jutottam el végre a Balatonra, s mártottam meg benne habtestem. Miután elolvasta a kis beszámolót arról, mennyire boldoggá is tett engem az élmény, hogy láthatom a magyar tengert, nem tudta leszűrni, mi a mondanivalója az egésznek. Aztán tótferiék is haragszanak, mert róluk írtam. Tejóisten, amikor randomra találtam ki néhány családnevet. Legfontosabb kérdések a könyv elolvasása után: tényleg te írtad? tényleg valós történetek? 

Ejj El kell mondanom néhány dolgot. Nyilván magamnak, mert ezt a blogomat az alteregóimnak írom. Tehát hogyan lettem én "írónő". Kutyák faszát vagyok én írónő. Gyerekkoromban nem engedtek sehová, ezért a szobában ahhoz nyúltam, ami a rendelkezésemre állt, hogy elszórakoztassam magam. Volt papír, ceruza és azok a könyvek, amelyeket az iskolában adtak jutalomként a tanulmányi eredményeimért. Nem voltak barátaim, akikkel kacarásszak, játsszak, ezért firkáltam. Írtam mindenfélét. Leginkább a saját gondolataimat. Aput nem szeretem, mert. Anyut, mert... Bátyust, szeretem, mert... stb. Aztán lett saját naplóm. De elvette anyám, aztán vettem egy számítógépet. Wordpadbe írtam a gondolataimat. Aztán lett blogom, aztán még egy és még egy. Egyre több időt töltöttem könyvek és az írás társaságában. Soha nem alkottam nagyot, nem írtam fantasy novellát, se mesét, s regényvázlatom se volt. A rímeket se szerettem különösen, így tényleg csak a saját gondolataimat vetettem papírra. Majd a megtörtént események is gyűlni kezdtek. Velem, mással, mindenkivel és bárkivel megtörtént események... A Székely Zabhegyezőn. 

Aztán a ditrói önkormányzat mellém állt, mondjuk így, s lett könyv. Addigra én már a blog alapján meg voltam ítélve, én voltam a világ legrosszabb unokája, lánya, sógornője, mittudomkije. Nemhogy virágcsokor és örömujjongás nem volt a bemutatón a szülők részéről, de még egy hátbaveregetés sem. Nem is hiszem, hogy tudták, mit illik s mit nem. Majd jött az eladás. A könyvek fogytak, a visszajelzések jöttek. Aki felfogta, mit is olvasott, az rámvigyorgott, s azt mondta, hülye vagy te leányka, ezé bírlak. Aki pedig csak olvasta, de nem értette, az ma vicsorog és ítélkezik. A jó hír, hogy elfogyott belőle 500 darab.

Akarok-e még írni? Nem hiszem. Vagy nem erdélyi magyaroknak, nem falusi székelyeknek. Ahol szégyenlik az írói vénával megáldott porcelánlelkű embert, oda nem kell irodalom. Oda lapát kell és kapa. Azt nem lehet félreérteni.

Másrészt búzás könyv nem lesz, de valami bitang erős és fájdalmasan hervasztó gyermeteg történet még kell hogy szülessen éltemben, különben senki nem fog rám emlékezni, ha meghóttam.