Be van állva a lustaság nagyon. Nagy rákészülés szükséges egy Teszkóbótba menéshez is, nemhogy valami sportot űzzünk. S EZ ÍGY NEM MEHET TOVÁBB! Úgyhogy én gyakrabban ülök szobabiciklire, nézem hozzá a Breaking Bad-et, s boldog vagyok. Már Lackáék látogatása előtt oda és vissza voltam a kerékpár túráktól, de a fiatalok látogatása feltette az i-re a pontot. Kolozsvárról Győrbe tekerni? Hú! Riszpekt meg minden egyéb.
Azóta csak nézegetem a bringákat, tagja vagyok pár bicajos csoportnak és ámulok az emberek teljesítménytúráin. Őrülök meg egy Balaton körbetekerésért, de nem jön velem az én párom. (!!!) Néha elszórakoztatom magam egy-egy képzeletbeli tekeréssel, de attól a zsírom soha nem fog elégni, úgyhogy ma reggel felnyergeltem Balázs Meridáját, s kihajtottam a városból.
Ez volt a cél: 
Kitűztem magam elé a lehetetlent úgy, hogy szobabicajon is 20 km volt a max. Hát nem jött össze.
Ellenben a fele igen.
Sípolt a tüdőm, nyuvadásig köhögtem, szédültem, izzadtam, s azzal kullogva visszafordultam. A következő már jobb lesz. Vizet viszek, csokit, nem hajtok átlag 20-szal, s meglesz az a Pázmánd.
Kicsi leányka nagy célokkal.
A motorozás is állati lehet. Doki Emesének üzenem, hogy büdös irigy vagyok minden fotójára :D
Ennyit hát a kétkerékről. Imádom, úgy ahogy vannak. Egymás után.
